ember teremtése: az →ember származása a →kinyilatkoztatás szerint. - Már az ósz-i kinyilatkoztatásnak határozott tétele, hogy az ember a maga földi és égi környezetével együtt Isten teremtménye (Ter 1-2).  Az ~ről a Szentírás vallási tanítás keretében beszél: Isten mindenhatósága mellett utal az ember iránti szeretetére és gondviselő tervére, mely úgy intézte a világ →teremtését, hogy minden elő legyen készítve az ember megjelenésére. Isten az embert a hatodik napon teremtette, saját képmására, olyannak, akivel párbeszédet kezdhet, s akinek átadhatja az uralmat a term. fölött. A teremtés egyúttal utal Istennek az ember fölötti uralmára: az ember →imádással tartozik Istenének, mert egész élete, jövője tőle függ. - A sugalmazott szöveg azonban termtud. szempontból nem múlja felül a korabeli fölfogást és világképet. Az új abban a vallásos szemléletben van, ahogy az embert Istennel fönnálló kapcsolatában látja. A pogány →kozmogóniákban nincs szó igazi teremtésről, de az ember megjelenése ott is kapcsolatos az istenek tevékenységével v. sorsával. A Biblia az ember teremtését alapul veszi ahhoz a →szövetséghez és üdvrendhez, mely Isten külön adománya. Ezért pl. az ún. paradicsomi leírás nem más, mint előrevetített képe az Ábrahámmal és utódaival kötött szöv-nek. - Az ÚSz az ember teremtésének és a kegyelmi rendnek összefüggését még jobban kiemeli azzal, hogy az Atya mindent Krisztusra, a Megváltóra való tekintettel teremt (Kol 1,14-16). - A Szentírás elmondja az emberről, hogy egyrészt a föld anyagából való, másrészt különbözik az állattól, mert megvan a képessége, sőt az →ember hivatása, hogy Isten szavára szóban és tettben válaszoljon, vagyis Istennel fönnálló tudatos kapcsolata együtt jár létével. Van benne valami, ami nem a föld terméke. Ezt a valóságot konkretizálta a kinyilatkoztatás a szellemi →lélekben. -

Mivel a Szentírás nem akart az ember teremtésének lefolyásáról beszámolni, azért nem kell azt úgy elgondolni, mint a szervetlen földi anyag közvetlen megelevenítését. A →fejlődéselméletet kiterjeszthetjük az →ember származására is, de csak addig, amíg nem ütközik a határozott kinyilatkoztatott igazságba, mely szerint az anyag nem örök, hanem Isten teremtette a benne levő törv-ekkel és a fejlődés lehetőségével együtt, s a szellem nem lehet az anyag produktuma. Isten embert teremtett, nem testet és lelket, amit utólag egyesített. A Szentírás csak jelzi az ember belső létbeli kettősségét. A fejlődést, ill. emberré válást úgy kell elgondolnunk, hogy a teremtő tevékenység mindkettőre kiterjedt. A kinyilatkoztatás az emberről állítja, hogy a földből való, és nem csupán a testről, vagyis a földi eredet az egész embert meghatározza, jóllehet mást jelent az eredet a test és mást a lélek szempontjából. Az igazi keletkezést csak úgy foghatjuk föl, mint a testi lénynek önmaga fölé emelkedését, önmaga transzcendenciáját, s éppen ehhez kellett a teremtő erő. Amikor a tudattalan élőlény szellemi világosságot, lelket kap, nem valami külső valóság szorul bele, hanem belülről épül ki az öntudat, mely minden szellemi képesség ellenére testi öntudat marad. A folyamat aktív jelenség, de az élőlény ezt a többletet nem adhatja magának. Csak az abszolút lét képesítheti erre, mely mint isteni teremtő jelen van mindenütt, mindent fönntart és működésre késztet. A teremtmény csak úgy múlhatja fölül magát, ha az isteni ok belülről fejti ki hatását, s mégsem válik a teremtmény belső alkotóelemévé. Ha ilyen lenne, akkor a teremtmény már birtokolná azt, amihez csak önmaga felülmúlása árán jut el. Végül az isteni hatást nem szabad úgy szemlélni, mint ami a teremtményi okság mellett működik, és olyat hoz létre, amiben a teremtménynek nincs része. Itt egységes akció van, amiből a teremtményt túlszárnyaló hatás jön létre. A fejlődéselméletet csak így értelmezhetjük és csak így alkalmazhatjuk az emberre. Isten a belső erőt emeli föl és képesíti arra, hogy többet hozzon létre, mint amit magától adhatna. Mivel az ember testi lény, az ilyen kibontakozás térben és időben játszódott le, azért a termtud. is foglalkozhat vele, de csak a külső jelenségeket vizsgálhatja és elemezheti. A teljes okság kikutatása a fil. és a teol. körébe tartozik. Az emberi szellem és öntudat megjelenése tehát az anyagi létnek olyan önmaga fölé való emelkedése volt, amit csak a Teremtő beavatkozásával magyarázhatunk. Itt az élő anyag elérte végső képességét, a tudat hordozását, azért az élettani fejlődés leállt. Ez az oka annak is, hogy az ember megmaradt egységes fajnak, s a külső adottságokhoz való alkalmazkodásban most már inkább szellemi erőit és aktivitását használja föl, nem átalakulásával válaszol rá. Ha az embert így beleállítjuk a földi élet egységébe és a teremtés egészébe, akkor az assz. teremtésének képét sem kell termtud. közlésnek vennünk, hanem vallási tanításnak. A kétneműség végigvonul az élők világán, az emberben azonban ez is túlnő az élettani célon, a szaporodás biztosításán. A tudatos szeretet és a személyes kibontakozás alkalmává válik a házasságban és a családban. A szentírási kép ezt az elgondolást akarja kifejezni. G.F.

SM III:395. - LThK IX:635. - Kirschbaum III:246. - RK 1993:342.